2. évad 2 .rész - Sötét árnyak a sarokban

 

***

Rose:

Sötétség. Szellemek. Halál. Ennyit láttam. Nem voltam képes mozogni. A testem börtönként szolgált a lelkemnek, és az agyamnak. Mindent hallottam, és mindent láttam. Csak külső szemmel. Mintha a szellemem kiszállt volna a testemből, és egy teljesen új térbe került volna. Fekete alakokat láttam magam körül, és éreztem a gyötrő kínt, az alább nem hagyott félelmet. Ahogy a többi ember – vagy nem tudom mi – ott szállingózott körülöttem, észrevettem egy ismerős arcot.

Nem tudtam abbahagyni a zihálást. A testem nehezen vette át az élők sorába való kerülést. Cristian és Dimitri ott ültek mellettem. Aggódó tekintetük mindent elárult.

-          Rose. – mondták egyszerre. – Minden rendben van? – kérdezte a bátyám.

-          Persze… csak. Hová tűnt Niall? –néztem körbe a szobában.

-          Ne aggódj. Már nincs itt. – közölte velem a barátom. – És remélhetőleg nem is jön vissza.

Egymásra néztek. Dimitri bólintott, és visszament a szobámba. Egyedül maradtam a bátyámmal.

-          Egy szót se anyának! – mondtam, mikor már nem láttam Dimitrit.

-          Ne aggódj nem is szándékoztam. De nekem most sietnem kell Sophie-hoz. Majd találkozunk. – azzal el is tűnt.

Még az ágyam sem volt kényelmes. Nem tudtam hol van a helyem. Dimitri feszülten ült a fotelban. Ezért kell elhanyagolni a varázslást anya?! Ezért? Járkáltam fel-alá. Egyszer csak hirtelen kiesett a naplóm az ágyam alól. Elkezdett saját magát lapozni, amíg meg nem találta az első oldalt. Soha nem csinált ilyet. Azt hittem ez csak egy egyszerű füzet. Dimitri megpróbált hozzányúlni, de az a kezembe repült. Már el is felejtettem az első oldalt. Egy rajz. Kiskoromban nagyon sokat rajzoltam. Palotákat, tündéreket, boszorkányokat, és egy sötét alakot. Csak a szemét rajzoltam színesen, de a többi csak egy kusza árny maradt. Mikor tízen négy éves lettem abbahagytam ezt a szokásom, és áttértem a mágiára, ami anyának nem nagyon tetszett. Ahogy azt már tudjátok, nem szereti, ha varázsolok, és most már rájöttem, hogy miért. Csak meg akart védeni Niall-től.

-          Mi az Rose? – kérdezte Dimitri.

-          A naplóm első lapjára egy tündérszárnyak, és egy varázspálcát, amik keresztezik egymást. – mutattam oda. – Soha nem tudtam mit jelent. Arra gondoltam, hogy Sophie és anya kapcsolatát jellemzi, de nem. Emlékszem akkor kezdtem el írni ezt a napolót, amikor téged megismertelek. Amikor megjelentél, mintha varázsütésre betelt volna az előző. És akkor rajzoltam.

Dimitri arcán kétségbeesés tükröződött.

-          Mi az? – néztem rá tudatlanul.

-          Semmi… semmi.

A semmiből egyszer csak előjött egy nagy örvény. Cristian és Sophie lépett ki rajta. Sophie-nak a keze vérzett, az arcán vágások voltak. Odafutottam, és segítettem leültetni az ágyamra.

-          Mégis mi történt odaát? – kérdezte Dimitri.

-          Niall és csapata kiszabadult a börtönéből, és megtámadta a kastélyt. És te honnan a fenéből tudsz ezekről? – nézett rám szúrós tekintettel Sophie.

-          Megmagyarázom. – próbáltam kihúzni magam. – Dimitri segített nekem gyakorolni. Ő az egyetlen, aki tud az erőmről, esküszöm!

-          Igazat mond. – állt mellém Dimitri. – Csak segítek neki, semmi több. Én csak egy egyszerű halandó vagyok.

Cristian:

Tudtam az igazat, de mégsem árulhattam el. Nem néztem jó szemmel, hogy a húgomnak hazudik, de kénytelen vagyok megállni, hogy bármit is kikotyogjak, mivel megígértem. Egy nap, ha készen áll elmondja neki, hogy ő igazából Duane véréből született fénytündér.

-          Gyerekek segítenetek kell. – kezdte Sophie. – Cristian, nem érdekel anyátok. Ki kell képezned Rose-t. Ez így nem mehet tovább. Alig maradt varázserőm. Egyedül ti segíthettek nekem.

-          Anya merre van? – kérdezte aggódva a húgom.

-          Kicsikém…- fogta meg a vállát. – én…nem tudom. Utoljára akkor láttam, mikor elment a boltba.

-          Mi is. – mondtuk egyszerre.

Már anya is. Mi lesz még? A következő Rose? Vagy esetleg Sophie? Ezt nem fogom hagyni. Elegem van, hogy nem lehet rendes életem. Elég volt három évesen ott lenni abban a szörnyű küzdelemben. Látni annak a sok ember a halálát. A saját apám oda vesztét. Ahogy Sophie megölte a számára legfontosabb személyt. Nekem ebből elegem lett.

-          Bízhatsz bennem Sophie. – az ajtó felé vettem az irányt.  

Menj ki az előtérbe beszélni akarok veled. Hallatszott Dimitri hangja a fejembe.

Akkor siess!

Nagy volt a csend. Az összezörrenésünk nyomai meglátszódtak a falon, és a szekrényeken. – Mit akarsz? – kérdeztem unottam Dimitritől.

-          Hagyj segítsek felkészíteni Rose-t.

-          Azt már nem.!

-          Kérlek, én ismerem. Tudom milyen mikor küzd, milyen mikor bizonytalan. Tudom mekkorák a határai.

-          De csak egy feltétellel!

Nem fedheted fel magad előtte!