2.évad 4.rész - Egy átlagos nap a suliban

Itt van!

Sophie nagyon kibukott mikor megtudta Dimitriről, hogy ki is ő. Azóta nem is nagyon foglalkozott Rose-zal. Éljük a saját magunk életét, az átlagos fajtáját. Semmi nem történt a baleset óta. A húgom bulizgat a barátaival, én pedig tanulok a vizsgákra. Persze nem veszem le a szemem Rose-ról sem. Minden egyes lépését figyelem a varázsgömbön keresztül. Most is elment a barátaival.

- Már nem is hiányzunk? - egy hatalmas fénysugár jelent meg mögöttem.

- Max - álltam fel. - de hogy nem. - mosolyogtam. - Csak az itteni életemmel is foglalkoznom kell.

- A kis emberi életed. Viszont nem csak úgy jöttem. Be akarom neked mutatni a csapat, és egyben az emberi életed új tagját, Elenát.

Egy fekete hajú lányt pillantottam meg mellette. Szemei tengerkékek voltak, bőre hófehér. A tekintetében vágy és kíváncsiság tükröződött. Ez a lány egyben volt a gyönyör és a veszély. 

- Hali. - emelte fel köszönés képen az egyik kezét. - Elena Dee. 

- Cristian Parker. - nyújtottam a kezem. 

- Tudom, ki vagy. - mosolygott. 

- Max kijönnél velem a konyhába egy kicsit? - néztem rám bizakodva. 

- Hmm...persze. 

Meg kell tudnom honnan ismerős ennyire ez a lány! A nézése akár egy mérges kígyóé. A teste olyan vékony, mint egy nádszál, és fogadni merek, hogy hajlékony. Az ujján, egy kék pecsétgyűrű volt. Nem tudom felidézni, miért ennyire ismerős nekem ez a tárgy.

-          Ki ez a lány?

-          Legyen annyi elég, hogy a tanács fejének az unokahúga. Régen elveszítette az unokabátyát egy csatában, és az óta, ott van nálunk. Gondoltam ideje lenne egy kis emberi életet is élnie. És mivel te vagy az egyetlen, aki itt él, így rád gondoltam. Tudna itt lakni pár hónapot? Anyukád megengedi?

-          Hát, ami azt illeti – hallottam, hogy nyílik az ajtó.

-          Max. – a meglepetéstől Rose lelökte a táskáját.

-          Szevasz, hercegnő. – ment oda hozzá, és megölelte.

-          Hogy kerülsz ide? – a húgom szájáról a mosoly nem kókadt le.

-          Na, majd beszélünk édesem. – adott egy puszit a homlokára. – Beszédem van a bátyáddal.

Rose:

Már vagy két éve nem láttam már Maxot. Cristian régen beszöktetett az ülésekre, és még ott ismertem meg.

-          Akkor a következő pont a gyermekvarázslók képzése. – mondta a hosszú szakálas, gondolom a főnök.  – Cristian? Neked van valami ötleted?

-          Igazából, szerintem ideje lenne már terepen is bevezetni a képzést. Ha belegondolunk, akkor, a mai fiatalok, inkább ott érzik jól magukat, és nem a padban ülve magolni az átkokat, igéket.

-          Ezzel egyet értek, bár – vágott a testvérem szavába, egy magas, barna bőrű, tüsis hajú varázsló. – nem árt, ha tanulnak könyvből is. Hisz mi is így tanultunk meg mindent.

-          Elnézést közbeszólhatok. – raktam fel félve a kezem. A tüsis hajú srác és a bátyám egyszerre néztek rám, de a tüsis mosolygott. A mosolya olyan volt, mintha egy angyal szállt volna el, annyira életteli, és őszinte.

-          Te meg ki vagy? – kérdezte a nagy szakálas.

-          Ő a kishúgom, Rose, akinek nem kéne megszólalnia! – nézett rám szúrós szemekkel.

-          Hagyja csak Cristian. Hisz nem lehet több tizennégynél, igaz? Meghallgathatjuk az ő véleményét is, hisz még tanuló.

-          Köszönöm. – fordultam oda Cris-hez, és kinyújtottam a nyelvem. – Szerintem igaza van Cris-nek. Nem nagyon szeretek abba a rozoga padban ülni, igazából nem sokat járok órákra. De amennyit megyek mindig azok a goromba tanárok, és a poros könyvek. Jobb lenne egy kicsit terepen is használni a varázserőnket, ha már ezzel születtünk.

-          Jól beszél kisasszony. De mi az, hogy nem jár be órákra? – hordott le az öreg.

-          Tudja én…

-          Mia nem engedi, hogy varázsoljon. – vágott Cris a szavamba.

Mia? Mióta hívja Miának anyát?

-          Pedig hidd el, ő lenne a társad mindenben. Akkora erő van ebben a gyermekben, hogy együtt képesek lennétek megállítani az…

-          Kérem, ebbe ne menjünk bele. – közölte a bátyám. Miért ne? Hisz tudok olyan lenni, mint ő.

-          Pedig igaza van Cristian. – szólalt meg tüsi.

-          Mondom, hagyjuk ezt az egészet.

Azóta nem hallottam felőle, viszont mindig láttam, hogy a bátyámmal átmennek a tanácshoz. És nem mehettem vele. Onnantól kezdve eltávolodtunk egymástól varázslás téren. Soha nem segítet, amikor kértem. Ilyenkor ismertem meg Dimitrit. Ő segített mindenben, hiába ember. 

Cristian:

-          Jobb, ha nem mondasz semmit Rose-nak. – ismételte meg harmadjára Max. 

-          Nem mondok semmit, de akkor magyarázd el, hogy miért kell emberi életet is élnie?

-          Csak azért, hogy itt tudjon terepezni. Nem lesz semmi bajod, ha pár hónapig itt marad nálatok. A testvérednek mondd azt, hogy egy ismerős, és szüksége van most egy szállásra, mert a szülei elutaztak.

-          Nem fogja bevenni, ugye tudod?

-          Bízom benne, hogy nem olyan okos, mint rég. Hogy a varázslás hiányában elveszítette ezt a különleges képességét.

-          Nem hiszem, hogy elveszítette volna. Mint nekem sem veszett el a nagyapámtól való rejtélyes erőm.

Hatalmas pukkanást hallottunk a konyhából, ahogy egyedül Elena volt. Csak ne Niall legyen. Már hetek óta nem hallottunk felőle, és nem akarom, hogy most jelenjen meg.

Kirohantunk és megláttuk, hogy a húgom egy hatalmas tűzgolyót hajít feléje. Gyorsan odafutottam, és megfogtam a gyenge kis tűzcsóvát. Max odament hozzá, és lefogta.

-          Menj innen Niall! – ordított rá.

-          Milyen Niall-ről beszélsz, és ki vagy te? – nézett kérdően.

-          Tudod te azt jól! Takarodj a házamból!

Max megfogta a nyakát. Egy enyhe altatóátkot mélyesztett a kis testébe, amitől egyből beleesett a karjaiba.