Huszonkettedik rész: Végkifejlett

Na hát ez is elérkezett. Köszönöm szépen a több mint 7000 látogatót, és a 31 feliratkozót. Köszönöm, hogy velem voltatok. Van aki a kezdeteknél, van aki közben csatlakozott, de mindenkinek köszönetet szeretnék mondani. Nagyon remélem, hogy nem okoztam csalódást, és nem fogjátok elfelejteni Sophie és Niall történetét. Legyetek jók. :') xoxo Cristy

-          Miért? – ordítottam. – Feláldozta magát érted. – bőgtem.

-          És? Csak egy ember. Nem számít semmit kicsikém.

-          Az öcséd volt! Bízott benned! – lerogytam a földre.

-          Nesirákozz miatta édesem. Ő már jó helyen van. – mintha valami megbánást láttam volna a szemében.

Erre a mondatára felálltam, közelítettem felé, hogy megfogja a kezét. De rosszul ítéltem meg. Már megint. Miért van az, hogyha egy kicsit is valami cukit, vagy szívhez szólót mond, én megszánom, és mindig oda akarok menni hozzá megölelni? Na ilyen nem lesz többet. Megöltem miatta a barátom, a barátaim sebesültek, és gyengék. Ennek most itt véget kell vetni. Megszorította erősen a kezem, hallottam, hogy megreccsent a csont. Felsikítottam fájdalmamban. Eltörte a kezem.

-          Hogy az a…- fogtam, hogy legyen támasza. – te eltörted a kezem. – kiabáltam.

-          Pedig csak megszorítottam a kicsike kis kezecskéd. – röhögött. – Na kuss van picinyem.

-          Elegem van abból a nagy szádból te szemét. Most azonnal eltakarodsz innen, vagy én takarítalak el!

-          Huhuhuu…- röhögött. – mekkora nagy a szád.

Megfojtom, felakasztom, leszúrom egy tőrrel, belefojtom a vízbe! Most kábé ennyi gyilkolási módszer jutott eszembe hírtelen. Az anyától kapott kard elveszette a ragyogását. Egy szúrásra volt csak ereje. És azt a szúrást elhasználtam. De most erősnek kell lennem. Nem szabad meghátrálnom. A kezemet varázslattal felkötöttem.

Pihenésre van szükségem. Ezért is vagyok most a barlangban a többiekkel.

-          Sophie ma a baj? – kérdezte Sam. – Olyan szomorú vagy.

-          Semmi – ráztam meg a fejem, nem akarom, hogy tudják. – csak…semmi.

-          Akkor így viselkednél. Túl jól ismerlek már.

-          Duane…- elnyeltem a mondatot. Nem tudom kimondani.

-          Sophie, ne bánkódj. Találsz jobbat is.

-          Te ezt nem értheted! – emeltem fel a hangom.

-          De hogy nem. Figyelj, ő is csak egy ember, vagyis tündér.

-          Megöltem! Érted? – kiabáltam.

-          Ohh…édesem. – jött oda Mia, és megölelt.

A meleg érintése nyugtató hatással volt a testemre. De az agyamra nem. Még mindig a szeme előtt látom Duane fehér testét, ahogy a vér a száján folyik kifele. Soha életemben nem éreztem még ennél nagyobb fájdalmat. Lecsuktam a szemem, és aludni próbáltam. Mia karjaiban, biztonságban éreztem magam. A tűz meleg, az emberek beszéde valahogy az álomvilágba kerevet engem.

Álmodom. Duane karjaiban vagyok. Szorosan magához ölel, a fejemet a vállára teszem. Együtt vagyunk, senki nem választ el minket egymástól. Az ajka az enyémhez ér. Újra érzem az a melegséget, amit mindig is éreztem ilyenkor. Nem akarok felkelni. Nem akarom itt hagyni. Szeretem. Ez ellen nem tehet senki semmit. Még a halál sem! Örökké vele leszek. Ha kell én is meghalok. Feláll, és elmegy kifelé az ajtón. Utána futok. Mikor kinyitom az ajtót, már nincs ott. Csak az űr. Az utána maradt űr.

Sírva keltem fel. Mia megrázkódott ijedtében. Sírni már alig tudtam. A történtek miatt szinte kiszáradt a könnycsatornám. Összetört a szívem. Apró darabokra. És senki nem tapaszthatja össze. Talán akkor, ha megbűnhődnek érte. Sam szemében fáradtság tükröződött. Cristian édesen aludt a tűznél. Egyem meg a kis mókust. Mia ölében feküdtem még mindig. Beesteledett. A csata zaja is enyhült egy kicsit. Mindenkinek szüksége van pihenésre. A gyomrom korogni kezdett. Éhes vagyok. Már lassan két napja nem ettem. Holnap lesz a végső csatám Niallel. Le kell zárnom a háborút, akár élve, akár holtan.

Elérkezett a nap. Itt az idő. Ránéztem a barátaimra. Mindannyian mosolyogtak. El sem hiszem, hogy miattam kockáztatják az életüket. Kész vannak megvívni a végső összecsapást. Pihenten, új erővel állunk neki. Átváltoztam. A szárnyam még nem a legjobb, de kezd helyreállni. A nyakláncom. Ez az a nyaklánc, amit még Duane-től kaptam. Egyetlen egy csepp. Nincs több esélyem. Odamentem a csapathoz.

-          Figyeljetek. Köszönöm, hogy mind végig mellettem voltatok. Köszönöm, hogy akár mennyire is véres volt ez a csata ti nem hátráltatok meg. Sam, Mia. Nektek köszönhetem mind azt, ami vagyok. Nélkületek nem sikerült volna felkészülnöm. Sam, köszönöm, hogy mindig mellett voltál, és leszel. Bármenyire is bunkó paraszt voltam, hisztiztem, nyávogtam neked mindig volt türelmed hozzám. Mia, eleinte nem szerettelek, mert féltékeny voltam rád, hogy elveszed Samet. De tévedtem. Nálad jobb feleséget nem is tudnék kívánni neki. Cristian, édes kis keresztfiam. Te csak nem rég jöttél a világra, de máris úgy bánsz a varázspálcával, ahogy apád soha. Köszönöm neked is a fáradságot. És persze Duane. Neki köszönhetem ezt a csodaszép nyakláncot. Ha ez nem lenne már rég feladtam volna. Ha te nem lettél volna, már rég halott lennék. Szeretlek. Soha nem foglak elfelejteni. Mindig a szívemben leszel. Egyszer még találkozni fogunk tudom. – egy könnycsepp hullott le az arcomon. – Mindenkinek hálás vagyok. Akkor most gyerünk, és vessünk véget ennek a háborúnak!

Az egész csapat kivonult a barlangból egyenesen Niall táborához. Vártak. Görcsölt a gyomrom az idegtől. Nem kívánom senkinek ezt az érzést.

-          Nocska, nocska. A híres kis csapat. Jöttetek kikapni?

-          Nem vagy már eléggé sablonos? – vágott közbe Mia.

-          Háh…- nevetett fel Sam. – Akkor most itt ácsorgunk, vagy csatárunk is?

-          Kérésed számára parancs drága Sam!

Egy erős ütővarázslatot mért rá. Sam a földre esett, én pedig rátámadtam Niallre. A levegőbe emelkedtünk. Meggyógyult a szárnyam! Elkaptam a torkát, le akartam vágni a földre. Erősebb volt nálam, én kerültem most alulra. Így küzdöttünk a levegőbe, míg Sam le nem csapott egy villámmal. Pont Niall vállába. Ez az! Szép volt Sam! Leesett a földre. Akkorát csapódott a földbe, hogy egy nagy kráter keletkezett a földbe. A kardom – amivel leszúrtam Duane-t – felrepült a kezembe. A pengéjén megcsillant a nyakláncom fénye. A markolatán volt egy lyuk. Ide kell helyezni a holdkövet. Kivettem a nyakamból a nyakláncot, kivarázsoltam a követ a közepéből. A kő a kezemben lebegett. A nyakláncom leesett a földre, pont Sam kezébe. Kérlek, működj. Behelyeztem a markolatba. Felvillant. Kéken világított. A Hold látszódott a hátamnál. Éreztem az energiáját, ahogy feltölt varázserővel. Anya, nagyi, Duane most legyetek velem. Nagy sebességgel repültem le a földre, ahol Niall éppen éledt felfele. Kimászott a gödörből. Elé álltam, és lesújtottam a tőrrel, pont Niall szívébe. Összeesett fájdalmába. Egy nagy örvény jelent meg mögötte.  

-          Nem egyedül fogok az árnyakhoz menni. – megfogta Sam lábát, és magával húzta az örvénybe.

-          Nee! – kiabáltuk mindannyian.

Sam és Niall eltűntek a sötét örvénybe. Elvitte! Elvitte magával!

-          Sam!! – ordított Mia, és kieresztette az erejét.

-          Ezzel semmire nem mész! – álltam elé. – Megmentjük! Ígérem.

-          De..én..nem mondtam el neki valamit.

-          Micsodát?

-          Babát várok.