Tizenkilencedik rész: Árulás

Nagyon sajnálom hogy nem voltam, csak nekem is elkezdődött a suli, és  a 10. nem olyan könnyű. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, és szerdán jön az új rész. Puszi: Cristy

A kard pengéje megcsillant a vörös nap fényében, a szemem előtt pedig lepergett az eddigi életem. Nem lehet igaz, hogy ilyen hamar vége lesz ennek a csatának. Behunytam a szemem, és Samre gondoltam. Éreztem, hogy a testem elemelkedik a talajtól, és a szárnyam hevesen kezd csapkodni. Repülök! Végre repülök! Lenéztem Niall-re, aki csodálkozva nézett vissza rám.

-          Sophie, repülsz! – Duane hangját hallottam alulról.

Felülnézetből szörnyű. Vér mindenhol. Rengeteg a sebesült, már most. Mi lesz később? Nem kellett volna belerángatnom ebbe a szeretteimet! Egy villám csapott le pont mellettem. Sam. Kerestem lent a földön, és megtaláltam két ember közt. Samet kémlelve a földön, valaki hátulról egy erős ütővarázslatot küldött rám. Gyorsan magamhoz tértem, szerencsére nem este le a földre, megfordultam, és Niall állt velem szemben.

-          Tudsz repülni? – csodálkozva kérdeztem.

-          Sok mindent nem tudsz rólam cica. – egy tűzgolyót hajított felém.

-          Na jó, elég legyen! – dühödtem fel, és próbáltam egy nagy villámot irányítani rá, de magamra sikerült.

-          Hahaha – fogja a hasát röhögés közben – ennyit tanultál több mint 3 év alatt?!

-          Tudod mióta nem gyakoroltam?  - vágtam vissza, sértődötten.

Nem szólt semmit, csak mérte rám a csapásokat.

Villanás. Ne csak most ne! Elveszítettem az egyensúlyomat a repülés közben. Egy látomás.

A csata kellős közepén állok. Duane. Hol van? Keresem a csapatom közt, de nem találom. Valaki bántja Samet…Ez nem lehet igaz!

Arra eszmélek, hogy Duane a karjaiban tart. Egy pajzsot emel felénk, hogy ne érjenek minket a csapások.

-          Mi történt? Hogy kerültem a földre? – kérdeztem tőle, ahogy próbáltam felállni.

-          Elájultál, vagy nem tudom. Leestél.

-          Látomásom volt.

-          Mi volt benne?

-          Az mindegy. – próbáltam terelni a témát – A többiek?

-          Jól vannak.

Felnéztem Duane-re, és megláttam a szárnyát. Hogy lehetséges ez? Hisz letépték! Megláttam Niallt a háta mögött, ahogy a vállát fogja. A szemében bánat, és csalódás tükröződött. Sajnálom Sophie. Szeretlek. Elment előlem, és Niall egy tört szúrt a mellkasomba. A vér, patak módján tört elő a testemből. Ahogy egyre mélyebbre szúrta, én úgy vesztettem el az eszméletem. Láttam Duena arcát, ahogy sír. Elárult. Pedig én bíztam benne. Sam tudta. Tudta, hogy nem szabad megbízni benne. Szeretem. Szerettem. A nyakamban lévő nyaklánc erősen kezdett világítani. Egy csepp kiszállt belőle, egyenesen Niall és Duane felé. Hátralökte őket, a tőrt pedig kiszedte belőlem. Mia hangját hallottam meg a távolból.

-          Sophie! – szaladt oda hozzám, mikor leverte magáról az embereket. – Édesem.

A sebem felé tette a kezét, és elkezdett gyógyítani. A vérzés elállt, és pedig egy hírtelen mozdulattal felültem, és újra kaptam levegőt. A tőr ott hevert mellettem. Egy ideig néztem, aztán indulatból felkaptam.

-          Ha te így én úgy! – idegesen felálltam. Mia értetlenül nézett rám, észrevette a szemeimből hulló könnyet. – Niall Horan merre vagy te szemétláda?

Felszálltam a levegőbe, és kerestem Niall-t.

-          Nial Horan! Meg foglak ölni, miért ezt tetted velem! – ordítottam.