2.évad 5.rész - Árnyvilág

  Rossz volt látni, ahogy lefektettem az ágyra. Olyan könnyed volt, mint egy pille. Lassan, egyenletesen lélegzett, bőre elsápadt. Soha nem csináltam még vele ilyet, de most az egyszer muszáj volt. Talán a Niall-lel való találkozása miatt viselkedett így. Mindig is normális gyermekkort akartam neki, amiben nincs semmi, csak a tanulás, barátok. Erre mire kell hazajönnöm? Niall visszajött, anya eltűnt, apa halott, Sophie gyenge, és egyedül mi állíthatjuk meg. Ja és Dimitri valami fényvarázsló vagy micsoda, aki akkor született, mikor Duane meghalt. Hát nem egy átlagos család az biztos. 

- Sajnálom, hogy bajt okoztam. - jött oda hozzánk Elena. 

- Nem, nem tettél semmit. A húgom kicsit furcsa egy ember. Ezekben a hetekben volt egy kis balhénk, azóta nem a régi. Sőt mivel most kezdi el a varázslást tanulni egy kicsit kifárasztja. - mosolyogtam. - Max hozol neki egy pohár vizet? 

- Persze. 

Úgy sajnálom, kicsikém! 

  Órák teltek el, de még mindig nem ébredt fel. Csak addigra ébredjen fel, mire Sophie visszajön. Hírtelen valaki kopogott az ajtón. Maxet megkértem, hogy vigyázzon rá, míg kinyitom. 

- Dimitri, mit keresel itt? 

- Jöttem megnézni hogy van Rose. Éreztem, hogy bajban van. Ne kérdezd hogyan. 

- Nem a legjobb pillanatban jöttél. 

- Mit csináltatok vele? - nézett rám dühösen. - Mondd, hogy nincs semmi baja?! 

- Csak egy kicsit kiütöttük. De még mielőtt leordítanád a fejem meg volt rá az okom!
- Megtudhatom, mi volt az az ok?
- Gyere és megmutatom.
Behívtam a házba, és bemutattam neki Elenát. Bár igazából nem kellett.
- Elena!
- Dimitri!
- Ti ismeritek egymást? - néztünk kérdően Maxszal.
- Elena egy nagyon régi ismerősöm. Mondhatjuk azt, hogy amióta megszülettem ismerem. Igaz hercegnő?
- Hercegnő? - kérdezte Max.
- Nem is meséltél nekik az igazi valódról? Hát gratulálok! Elena az árnyvilág hercegnője. Mit akart nektek beadni? Azt, hogy egyedül van, és nincs senkije? Kérdezd csak meg a húgodat. Ő érzi rajta. Mi az Cris, berozsdásodott az érzékelőd? Nem szabad bízni ebben a lányban!
- Honnan veszed ezt a sok hazugságot, Dimitri? Igen hercegnő vagyok. A fény birodalmának a hercegnője. De amióta a nagybátyám meghalt, nem tértem haza. Nem merek a nép szemébe nézni. Félek mit gondolnának, hogy nincs királyuk. - hajtotta le a fejét.
- Atya ég! - röhögött. - Beveszitek ezt a dumát? Feltehetek nektek egy kérdést? Kinek hisztek?
Egy nagy pukkanást hallottam a nappaliból. Odafutottam, és megláttam Rose-t a földön. Felébredt. Lefordult a kanapéról, ahogy próbált felkelni.
- Mi történt? Miért sajog a fejem? Dimitri mit keres itt? - nézett körbe mindenkin. - Te még mindig itt vagy? - szemei villámot szórtak Elenára.
- Mindent elmagyarázok. És Dimitri, neki hiszek. Nem tudom miért, de neki.
- Komolyan vakok vagytok! De ne mondjátok, hogy nem szóltam! Rose szerintem menjünk innen. Te sokkal többet érsz, mint itt bárki. Átviszlek Sophie-hoz, hogy tudj gyakorolni.

Rose:
  Fogalmam sincs mi történt ebben a pár órában. Senki nem mondd nekem semmit. Mert mintha az olyan átlagos lenne, hogy Dimitri áthoz engem a tündérvilágba, hogy gyakorolja, és összevesznek a tesómmal. Jó az utóbbi átlagos, de hogy gyakoroljak az nem. Miért nincs itt ilyenkor anya? Ő tudná mit kell tenni. Hiányzik. Látni akarom! Merre lehet? Jól van?
- Rose, jól vagy? - kérdezte Sophie, ahogy áttértünk.
- Persze, csak volt egy kis balhé otthon.
- Balhé? Megint Niall?
- Mondhatjuk úgy is. - válaszolt helyettem Dimitri.
- Jó nekem ez magas. Valaki magyarázza el, hogy mi van.
Leültünk a kanapéra, és Dimitri mindent elmondott. Hogy lehet Cris ilyen vak? Most már emlékszem, miért is voltam elájulva. Max kiütött, mert rátámadtam a csajra. Ő Niall. Érzem. Nem tudd átverni. Akkor éreztem ezt az energiát, mikor elragadott. Remélem hamar felnyílik a szeme, és meglátja benne a rosszat.
A beszélgetésünk közben furcsa energiát éreztem a sarokból. Sophie-val egyszerre fordultunk az árnyékos sarokba. Láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát.
- Sam! - futott oda.
- Szia Sophie. - hallottam egy gyenge hangot, így én is odamentem. - Rose. Istenem de gyönyörű lány lettél.
- Apa? - csak érzetem, hogy ő az.
- Ennyire erős már, hogy érzi? - nézett Sophie-ra.
- Igazából gyenge. Mia soha nem engedte varázsolni.
- Tényleg, hogy van?
- Nem tudjuk merre van? - válaszoltam. - Utoljára egy hónapja láttuk. Azóta kezdtem el gyakorolni. Meg Niall miatt. Túl gyenge voltam, hogy megvédjem magam. Elragadott. Ha nem lett volna Cris és Dimitri nem lettek volna ott.
- Hogy van a fiam? Dimitri?
- Most nagyon haragszom rá. Inkább hisz egy hülye picsának, mint a saját húgának! Dimitri, gyere ide. Bemutatom neked apát. - jött oda hozzánk.
- Tudom, hogy kicsoda. - hajolt meg. - És szerintem ön is tudja ki vagyok.
- A hajad, a szemed. Mindened, Duane.
- Igen. - mosolygott.
- Na, de nem maradhatok sokáig, így is túlléptem a határt. Valakit átvihetek a árnyvilágba, hogy visszavigyen. Én rád gondoltam Sophie, de mivel látom, hogy Rose is ilyen erős, így inkább őt viszem. Rád itt van szükség. Niall egyre erősebb. Sőt küldött valakit, aki ki tudja szabadítani. Nem tudnom, hogy kicsoda, de rosszat sejtek. Legyetek résen. Sophie, Dimitri. Ti lesztek a felesőek, hogy Rose épségben visszatérjen. Akár velem, akár nélkülem. És kérlek titeket mondjátok és Cristiannak, hogy itt voltam. Ha igaz amit mondtok, fel kell nyitni a szemét. 

Nagy döntés!

Sziasztok. Hát nem is tudom, hol kezdjem. Elsőnek is, köszönöm a rengeteg látogatót, és az együttműködéseteket. Köszönöm, hogy itt voltatok az össze résznél, és vártátok azokat. De sajnos úgy döntöttem, hogy egy időre (talán örökre) bezárom a blogot. Rengeteg olyan kritikát kaptam, hogy ennek a történetnek már nincs jövője, nem tudom, hogy lehetett eddig eljutni. Szóval ennyi volt. Ha lesz még erőm folytatni ezt a blogot, akkor nem látom akadályát, hogy folytassam. De addig is sziasztok.
xoxo

2.évad 4.rész - Egy átlagos nap a suliban

Itt van!

Sophie nagyon kibukott mikor megtudta Dimitriről, hogy ki is ő. Azóta nem is nagyon foglalkozott Rose-zal. Éljük a saját magunk életét, az átlagos fajtáját. Semmi nem történt a baleset óta. A húgom bulizgat a barátaival, én pedig tanulok a vizsgákra. Persze nem veszem le a szemem Rose-ról sem. Minden egyes lépését figyelem a varázsgömbön keresztül. Most is elment a barátaival.

- Már nem is hiányzunk? - egy hatalmas fénysugár jelent meg mögöttem.

- Max - álltam fel. - de hogy nem. - mosolyogtam. - Csak az itteni életemmel is foglalkoznom kell.

- A kis emberi életed. Viszont nem csak úgy jöttem. Be akarom neked mutatni a csapat, és egyben az emberi életed új tagját, Elenát.

Egy fekete hajú lányt pillantottam meg mellette. Szemei tengerkékek voltak, bőre hófehér. A tekintetében vágy és kíváncsiság tükröződött. Ez a lány egyben volt a gyönyör és a veszély. 

- Hali. - emelte fel köszönés képen az egyik kezét. - Elena Dee. 

- Cristian Parker. - nyújtottam a kezem. 

- Tudom, ki vagy. - mosolygott. 

- Max kijönnél velem a konyhába egy kicsit? - néztem rám bizakodva. 

- Hmm...persze. 

Meg kell tudnom honnan ismerős ennyire ez a lány! A nézése akár egy mérges kígyóé. A teste olyan vékony, mint egy nádszál, és fogadni merek, hogy hajlékony. Az ujján, egy kék pecsétgyűrű volt. Nem tudom felidézni, miért ennyire ismerős nekem ez a tárgy.

-          Ki ez a lány?

-          Legyen annyi elég, hogy a tanács fejének az unokahúga. Régen elveszítette az unokabátyát egy csatában, és az óta, ott van nálunk. Gondoltam ideje lenne egy kis emberi életet is élnie. És mivel te vagy az egyetlen, aki itt él, így rád gondoltam. Tudna itt lakni pár hónapot? Anyukád megengedi?

-          Hát, ami azt illeti – hallottam, hogy nyílik az ajtó.

-          Max. – a meglepetéstől Rose lelökte a táskáját.

-          Szevasz, hercegnő. – ment oda hozzá, és megölelte.

-          Hogy kerülsz ide? – a húgom szájáról a mosoly nem kókadt le.

-          Na, majd beszélünk édesem. – adott egy puszit a homlokára. – Beszédem van a bátyáddal.

Rose:

Már vagy két éve nem láttam már Maxot. Cristian régen beszöktetett az ülésekre, és még ott ismertem meg.

-          Akkor a következő pont a gyermekvarázslók képzése. – mondta a hosszú szakálas, gondolom a főnök.  – Cristian? Neked van valami ötleted?

-          Igazából, szerintem ideje lenne már terepen is bevezetni a képzést. Ha belegondolunk, akkor, a mai fiatalok, inkább ott érzik jól magukat, és nem a padban ülve magolni az átkokat, igéket.

-          Ezzel egyet értek, bár – vágott a testvérem szavába, egy magas, barna bőrű, tüsis hajú varázsló. – nem árt, ha tanulnak könyvből is. Hisz mi is így tanultunk meg mindent.

-          Elnézést közbeszólhatok. – raktam fel félve a kezem. A tüsis hajú srác és a bátyám egyszerre néztek rám, de a tüsis mosolygott. A mosolya olyan volt, mintha egy angyal szállt volna el, annyira életteli, és őszinte.

-          Te meg ki vagy? – kérdezte a nagy szakálas.

-          Ő a kishúgom, Rose, akinek nem kéne megszólalnia! – nézett rám szúrós szemekkel.

-          Hagyja csak Cristian. Hisz nem lehet több tizennégynél, igaz? Meghallgathatjuk az ő véleményét is, hisz még tanuló.

-          Köszönöm. – fordultam oda Cris-hez, és kinyújtottam a nyelvem. – Szerintem igaza van Cris-nek. Nem nagyon szeretek abba a rozoga padban ülni, igazából nem sokat járok órákra. De amennyit megyek mindig azok a goromba tanárok, és a poros könyvek. Jobb lenne egy kicsit terepen is használni a varázserőnket, ha már ezzel születtünk.

-          Jól beszél kisasszony. De mi az, hogy nem jár be órákra? – hordott le az öreg.

-          Tudja én…

-          Mia nem engedi, hogy varázsoljon. – vágott Cris a szavamba.

Mia? Mióta hívja Miának anyát?

-          Pedig hidd el, ő lenne a társad mindenben. Akkora erő van ebben a gyermekben, hogy együtt képesek lennétek megállítani az…

-          Kérem, ebbe ne menjünk bele. – közölte a bátyám. Miért ne? Hisz tudok olyan lenni, mint ő.

-          Pedig igaza van Cristian. – szólalt meg tüsi.

-          Mondom, hagyjuk ezt az egészet.

Azóta nem hallottam felőle, viszont mindig láttam, hogy a bátyámmal átmennek a tanácshoz. És nem mehettem vele. Onnantól kezdve eltávolodtunk egymástól varázslás téren. Soha nem segítet, amikor kértem. Ilyenkor ismertem meg Dimitrit. Ő segített mindenben, hiába ember. 

Cristian:

-          Jobb, ha nem mondasz semmit Rose-nak. – ismételte meg harmadjára Max. 

-          Nem mondok semmit, de akkor magyarázd el, hogy miért kell emberi életet is élnie?

-          Csak azért, hogy itt tudjon terepezni. Nem lesz semmi bajod, ha pár hónapig itt marad nálatok. A testvérednek mondd azt, hogy egy ismerős, és szüksége van most egy szállásra, mert a szülei elutaztak.

-          Nem fogja bevenni, ugye tudod?

-          Bízom benne, hogy nem olyan okos, mint rég. Hogy a varázslás hiányában elveszítette ezt a különleges képességét.

-          Nem hiszem, hogy elveszítette volna. Mint nekem sem veszett el a nagyapámtól való rejtélyes erőm.

Hatalmas pukkanást hallottunk a konyhából, ahogy egyedül Elena volt. Csak ne Niall legyen. Már hetek óta nem hallottunk felőle, és nem akarom, hogy most jelenjen meg.

Kirohantunk és megláttuk, hogy a húgom egy hatalmas tűzgolyót hajít feléje. Gyorsan odafutottam, és megfogtam a gyenge kis tűzcsóvát. Max odament hozzá, és lefogta.

-          Menj innen Niall! – ordított rá.

-          Milyen Niall-ről beszélsz, és ki vagy te? – nézett kérdően.

-          Tudod te azt jól! Takarodj a házamból!

Max megfogta a nyakát. Egy enyhe altatóátkot mélyesztett a kis testébe, amitől egyből beleesett a karjaiba. 

2. évad 3. rész- Mikor minden elkezdődik

Elkezdődött a küzdelem a lány erejéért.

Négy napja. Négy napja hallottunk újra Niall felől. Ezekben a napokban, viszont minden felfordult. Az iskolában nem tudunk figyelni, a barátainkat pedig elhanyagoljuk. Nem tehetünk mást. Eddig úgy éltünk, mintha normális család lennénk, normális emberi gondokkal. De ez megváltozott. Minden egyes napunk azzal telik, hogy Rose Sophie-val van a tündérkastélyban. Dimitri nagyon jól titkolja az erejét, és nem sem szólok neki. Túl közel áll Rose-hoz, és ez kezd idegesíteni. Ugyan ez volt Sophie és Duane között. Hiába szerették egymást, ő mégis elárulta Niall miatt. Soha nem tudtam neki megbocsájtani.

- Cris itt vagy? - hallottam a húgom hangját a távolból.

- Te meg mit csinálsz ott fent? - nevettem, mikor megláttam egy fa tetején.

- Azt hiszem elrontottam a teleportálást. - vigyorgott. - Hogy tudok innen leszállni?

- Várj leszedlek. - mentem oda, és rámutattam a pálcámmal.

- Áú..- ült le a földre. - Azt hittem te tudod.

- Én tudom is, csak egy kicsit szórakozni akartam veled. - nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, de mire odaért a kezem, már csak egy bárány volt a helyén, ami meg is haraptam az ujjamat. - Úgy látom a testcsere már megy kicsikém. - mosolyogtam.

- Gyerekek, gyertek be van egy kis nasi. - szólt Sophie ki a kertbe.

***

- Elég sokat fejlődtél ebben a négty napban Rose. - törte meg a csendet Sophie.

- Sokat is gyakorolok. Csak valahogy ez a teleportálás nem megy. - sütötte le a fejét. - Crisnek mindig minden olyan könnyen ment.

- Ne aggódj édesem. Elmesélem neked, én hogy jutottam el idáig.

- Aludhatok egyet? - kérdeztem nevetve.

- Attól, hogy te ott voltál, nem azt jelenti, hogy nem tanulhatsz belőle. - nézett rám szigorúan.

- Minden úgy kezdődött, hogy a nagymamám olvasott nekem tündérmeséket kiskoromban. A mesekönyve egy gyönyörű aranycsattal lezárt könyv volt, amit mindig is irigyeltem. Mondta, hogyha nagyobb leszek majd megkapom ezt a könyvet. Teltek az évek, a nagymamám meghalt. Tizenötödik születésnapomra egy csoda folytán megkaptam a könyvét, amit nagy becsben tartottam, és őriztem. Ám ilyenkor kezdek látomásaim lenni a jövőről. Sam mindig is tudott ezekről, hisz neki mindent elmondhattam. Mikor végzős voltam a gimnáziumban megjelent Niall, és onnan kezdve felborult minden. Megtudtam, hogy tündér vagyok. Később kiderült, hogy apád is különleges képességekkel rendelkezik. Sokat gyakoroltam, és küzdöttem, hogy legyőzzem Niallt. Viszont egy valami nagyon nem ment, az a repülés. Egy nap megjelent Mia, én pedig nagyon féltékeny voltam rá, hogy elvette tőlem Samet, ezért elmentem Niall-lel. Töltöttem ott pár napot, de rájöttem a titkára, hogy el akarja venni az erőmet, így elszöktem. Sajnos nagy küzdelmek árán sikerült, mivel majdnem meghaltam. Amikor visszatértem anyádékhoz, akkor találkoztam Duane-nel. Ő volt a szerelmem, aki sajnos meghalt a végső csatában. Vagyis inkább én öltem meg. És gondolom a csata történetét már tudod. 

- Duane? Miért ölted meg? - kérdezte a húgom csodálkozva.
- Hát kicsikém - fogta meg a kezét Sophie. - Niall volt a bátya, és átállt hozzá. Duane pedig feláldozta magát érte, pedig nem volt semmi értelme. Mikor a mennyben voltam, kaptam az anyukámtól egy kardot, amivel véget vetettem volna Niall életének, de sajnos Duane-t szúrtam meg vele. - könnyek jelentek meg az arcán.
- Gyere ki egy kicsit. - álltam fel.

Nem kellett volna felhánytorgatni a múltat. Sajnos Sophie még mindig nem tudta kiheverni, hogy megölte a szerelmét, és soha nem tudta elmondani neki, hogy szereti.
- Mit akarsz Cristian? - jött ki sírva.
- Hagyd elmenni. - ültem le a fűbe.
- Nem megy. - guggolt le hozzám.
- Mutatok valakit, aki segíteni fog elengedned.
Megnyitottam egy átjárót a Földre.

***

Dimitri a kanapén ülve nézegette a húgom naplóját. Tudtam, hogy nem bízhatok benne, de most nem ezért jöttünk át. Meg kell mondanom Sohie-nak ki is ő, hogy végre megbékéljen a tudattal.
- Dimitri - jöttünk át az átjárón. - Mondd el Sophie-nak ki vagy.
Nézett egy nagyot, és felállt a kanapéról.
- Állj! Mi folyik itt? - nézett ránk Sophie.
- Sophie - vette elő a nyakláncát Dimitri. - Azt hiszem ez ismerős lehet a számodra.
Ahogy meglátta a nyakláncot, elakadt a lélegzete.
- Duane.
- Akkor ideje lenne felfednem magam. A nevemet már gondolod tudod, de azt, hogy mi vagyok nem. Én vagyok Duane utódja. Akkor születtem, mikor meghalt. A tőrről lecsöppenő vér hozott a világra, és egy napsugár. Ezért is vagyok képes bánni a fénnyel. Duane, én vagyok. 

2. évad 2 .rész - Sötét árnyak a sarokban

 

***

Rose:

Sötétség. Szellemek. Halál. Ennyit láttam. Nem voltam képes mozogni. A testem börtönként szolgált a lelkemnek, és az agyamnak. Mindent hallottam, és mindent láttam. Csak külső szemmel. Mintha a szellemem kiszállt volna a testemből, és egy teljesen új térbe került volna. Fekete alakokat láttam magam körül, és éreztem a gyötrő kínt, az alább nem hagyott félelmet. Ahogy a többi ember – vagy nem tudom mi – ott szállingózott körülöttem, észrevettem egy ismerős arcot.

Nem tudtam abbahagyni a zihálást. A testem nehezen vette át az élők sorába való kerülést. Cristian és Dimitri ott ültek mellettem. Aggódó tekintetük mindent elárult.

-          Rose. – mondták egyszerre. – Minden rendben van? – kérdezte a bátyám.

-          Persze… csak. Hová tűnt Niall? –néztem körbe a szobában.

-          Ne aggódj. Már nincs itt. – közölte velem a barátom. – És remélhetőleg nem is jön vissza.

Egymásra néztek. Dimitri bólintott, és visszament a szobámba. Egyedül maradtam a bátyámmal.

-          Egy szót se anyának! – mondtam, mikor már nem láttam Dimitrit.

-          Ne aggódj nem is szándékoztam. De nekem most sietnem kell Sophie-hoz. Majd találkozunk. – azzal el is tűnt.

Még az ágyam sem volt kényelmes. Nem tudtam hol van a helyem. Dimitri feszülten ült a fotelban. Ezért kell elhanyagolni a varázslást anya?! Ezért? Járkáltam fel-alá. Egyszer csak hirtelen kiesett a naplóm az ágyam alól. Elkezdett saját magát lapozni, amíg meg nem találta az első oldalt. Soha nem csinált ilyet. Azt hittem ez csak egy egyszerű füzet. Dimitri megpróbált hozzányúlni, de az a kezembe repült. Már el is felejtettem az első oldalt. Egy rajz. Kiskoromban nagyon sokat rajzoltam. Palotákat, tündéreket, boszorkányokat, és egy sötét alakot. Csak a szemét rajzoltam színesen, de a többi csak egy kusza árny maradt. Mikor tízen négy éves lettem abbahagytam ezt a szokásom, és áttértem a mágiára, ami anyának nem nagyon tetszett. Ahogy azt már tudjátok, nem szereti, ha varázsolok, és most már rájöttem, hogy miért. Csak meg akart védeni Niall-től.

-          Mi az Rose? – kérdezte Dimitri.

-          A naplóm első lapjára egy tündérszárnyak, és egy varázspálcát, amik keresztezik egymást. – mutattam oda. – Soha nem tudtam mit jelent. Arra gondoltam, hogy Sophie és anya kapcsolatát jellemzi, de nem. Emlékszem akkor kezdtem el írni ezt a napolót, amikor téged megismertelek. Amikor megjelentél, mintha varázsütésre betelt volna az előző. És akkor rajzoltam.

Dimitri arcán kétségbeesés tükröződött.

-          Mi az? – néztem rá tudatlanul.

-          Semmi… semmi.

A semmiből egyszer csak előjött egy nagy örvény. Cristian és Sophie lépett ki rajta. Sophie-nak a keze vérzett, az arcán vágások voltak. Odafutottam, és segítettem leültetni az ágyamra.

-          Mégis mi történt odaát? – kérdezte Dimitri.

-          Niall és csapata kiszabadult a börtönéből, és megtámadta a kastélyt. És te honnan a fenéből tudsz ezekről? – nézett rám szúrós tekintettel Sophie.

-          Megmagyarázom. – próbáltam kihúzni magam. – Dimitri segített nekem gyakorolni. Ő az egyetlen, aki tud az erőmről, esküszöm!

-          Igazat mond. – állt mellém Dimitri. – Csak segítek neki, semmi több. Én csak egy egyszerű halandó vagyok.

Cristian:

Tudtam az igazat, de mégsem árulhattam el. Nem néztem jó szemmel, hogy a húgomnak hazudik, de kénytelen vagyok megállni, hogy bármit is kikotyogjak, mivel megígértem. Egy nap, ha készen áll elmondja neki, hogy ő igazából Duane véréből született fénytündér.

-          Gyerekek segítenetek kell. – kezdte Sophie. – Cristian, nem érdekel anyátok. Ki kell képezned Rose-t. Ez így nem mehet tovább. Alig maradt varázserőm. Egyedül ti segíthettek nekem.

-          Anya merre van? – kérdezte aggódva a húgom.

-          Kicsikém…- fogta meg a vállát. – én…nem tudom. Utoljára akkor láttam, mikor elment a boltba.

-          Mi is. – mondtuk egyszerre.

Már anya is. Mi lesz még? A következő Rose? Vagy esetleg Sophie? Ezt nem fogom hagyni. Elegem van, hogy nem lehet rendes életem. Elég volt három évesen ott lenni abban a szörnyű küzdelemben. Látni annak a sok ember a halálát. A saját apám oda vesztét. Ahogy Sophie megölte a számára legfontosabb személyt. Nekem ebből elegem lett.

-          Bízhatsz bennem Sophie. – az ajtó felé vettem az irányt.  

Menj ki az előtérbe beszélni akarok veled. Hallatszott Dimitri hangja a fejembe.

Akkor siess!

Nagy volt a csend. Az összezörrenésünk nyomai meglátszódtak a falon, és a szekrényeken. – Mit akarsz? – kérdeztem unottam Dimitritől.

-          Hagyj segítsek felkészíteni Rose-t.

-          Azt már nem.!

-          Kérlek, én ismerem. Tudom milyen mikor küzd, milyen mikor bizonytalan. Tudom mekkorák a határai.

-          De csak egy feltétellel!

Nem fedheted fel magad előtte!

2. évad - 1. rész: Te is!

***

Egy sötét alak állt velem szemben. Megfogta a kezem, és magához húzott. Próbáltam eltolni magam, de a sötétség kezdte átvenni a testem felett az irányítást. Gyengültem, és a szemeim zöldről sötétre változtak. Miért nem tudom megvédeni magam? Könnycseppek jelentek meg az arcomon. Most megvagy Rose. Nem menekülsz tőlem. Fejemben megszólalt az árny. Te már az enyém vagy. Teljesen tudatomon kívül voltam.

Cristian: 

A levél olvasása közben újra felmerültek benne a csata emlékei. Ahogy láttam apámat eltűnni az árnyvilágba, az a tudat, hogy soha többé nem kapom vissza, szörnyű. Rose soha nem fogja megismerni, és anya mindenkitől félti. Sokszor mondtam már neki, hogyha ezt teszi vele, hamar rá fog jönni mindenre. Nem vagyok egyedül. Leraktam a levelet, és elindultam a húgom szobája felé. Megtaláltam a kanapé háta mögött az élettelen testét, fölötte egy árnnyal. Szürke volt a bőre, a szemei sötété változtak.
- Ki vagy te? - elővarázsoltam a pálcámat, és rámutattam.
- Már meg sem ismersz Cristian? - gonoszan felnevetett, és akkor megláttam az arcát.
- Niall. Hogyan jutottál át az élők világába, és hogyan jöttél be?
- Drága kicsi Cristian. Te nem ismersz engem. Mint mondtam én leszek a legerősebb akár élve, akár holtan. És hidd el nem egyedül jöttem be a kis védelmi rendszereden.
Dimitri. Tudtam hogy nem kell megbíznom benne. Mindvégig neki dolgozott. 
- Szegény Dimitrit tartod most rossznak, mikor ő csak behozott a lakásotokba. - gonoszan vigyorgott. - És tényleg nagyon aranyos a húgod. Láttam ahogy együtt felnőtök. És most jött el az alkalom, hogy végre magamhoz vegyem. Tudom, hogy nem elég erős ahhoz, hogy megállítson. Sophie már nem áll az utamban, és te sem. Az árnyak közt megerősödtem. Csak egy másik varázslóval tudnál megállítani, de ugye az anyád nincs itthon. Így Rose az enyém!
Látni, hogy a húgomat el akarja ragadni az ellenség, és én nem tudok semmit tenni ellen, leírhatatlan érzés. Mit érek én azzal, hogy a világ legerősebb varázslója vagyok? Már majdnem eltűntek, mikor valaki hátulról küldött rá egy villámot.
- Erezd el! - szólalt meg.
- Dimitri? - néztem rá értetlenül.
- Majd később elmagyarázom...fog ezt a darab követ, és helyezd bele a pálcádba.
Elkaptam a kis tárgyat, és követtem az utasításait. A pálcám a sárga kőtől erősen kezdett ragyogni.
- Sújts le rá! - kiabálta Dimitri.
Minden erőmet összeszedve irányítottam a pálcámat Niallre. Fájdalmában felkiáltott, és eltünt.

***

Csak ültem a széken, és néztem Rose-t. Az élettelen kis test ott hevert a kanapén. Már felhívtam anyát és Sophie-t, hogy siessenek, ahogy csak tudnak. Megfogtam a kezét, és adtam egy puszit az arcára. Szegénykém. Ettől akartam megóvni, de...elbuktam. 

- Ne okold magad miatta. - jelent meg Dimitri a ajtóban. - Honnan tudtad volna, hogy megjelenik?! 

- A te hibád, hogy bejött! - fordítottam felé a fejem. 

- Nem most jött el az ujjal mutogatás ideje Cristian. A húgod haldoklik. Engedd, hagyj segítsek rajta. 

- Honnan tudom, hogy megbízhatok benned? 

- Tudtam, hogy kételkedni fogsz bennem. - elővett egy nyakláncot, ami egy napot és egy csillagot ábrázolt. - Nem tudom mennyire emlékszel már Duane-re. Nem tudom, hogy ez hogy fog neked hangzani, de én az ő véréből születtem. Mikor Sophie leszúrta a mennyei fénnyel telített karddal, pár csepp vére a földre hullott. 

- Na jó ez nekem magas. Akkor most te Duane gyereke vagy? 

- Nem egészen. Nem anyától születtem. Azért is tudok ennyit a kövekről, és az árnyakról, mert én a Napból vagyok. Mondhatjuk úgy is, hogy az én erőm a fény. De egy valamire megkérlek. Egy szót se szólj senkinek! Egyedül te tudod a titkom! 

- Nem fogtam fel, de megőrzöm a titkod. 

Felálltam a húgom mellől, és odaengedtem a barátját. Rátette a fejére a kezét, és Rose szeme fényesen csillogott. A bőre színe újra sötétre változott. Hangos hörgésbe kezdett, és hirtelen felült a kanapén. 

2. évad - Prológus

Hát igen. Elérkezett a nap, mikor felteszem a második évad prológusát. Nagyon remélem, hogy ez is ugyan úgy fog tetszeni, mint az első. Lesz egy kis változás az írás módban. Három szemszögben fogom írni. Valamikor az fejezetben lesznek váltások. Képek is fel fognak tűnni a történetben. 
xoxo Cristy

***

Anya soha nem engedett Sophie varázskönyve közelébe. Mindig azt mondta, hogy én még túl fiatal vagyok ehhez. De nem értek vele egyet. Cristian már két évesen csatázott. Én meg? Csak itt ülök a szobámban, és írom a naplómat, hogy milyen jó lehet teljes értékű boszorkánynak lenni.

„Kedves naplóm. Ma ismételten megpróbáltam elhozni a könyvet, de megint rajtakaptak. Kezdtem az érezni, hogy anya semmilyen körülmények közt nem akarja, hogy tanuljak.”

-          Rose keresnek. – hallottam Cristian hangját a nappaliból. Ez az első alkalom, mikor akkor van itthon, mikor én.

Becsuktam a kis füzetem, és a matracom alá rejtettem. Tudom elég sablonos hely, de itt tuti nem keresik. Felvettem a mamuszom, és kiszaladtam, hogy kinyissam az ajtót. Boldogan fogtam meg a kilincset. Mikor kinyitottam, nem láttam senkit, csak egy nagy rózsacsokrot, és két lábat. Egy kártya volt a csokron.

„Remélem, megelégszel ennyivel. xoxo D”

-          Na, mi a válaszod? – szólalt meg a rózsacsokor.

-          Azt hiszem igen. – átvettem a csokrot, és mögötte megjelent az én legjobb barátom.

-          Lehetne halkabban? Valaki aludni szeretne. – kiabált oda hozzánk a bátyám.

-          Inkább menj a szobádba aludni. – mondta vissza Dimitri.

Soha nem voltak jóban. Amióta csak ismerem őt, mindig veszekedtek. Beengedtem, és egyből a szobám felé vette az irányt. Tudja már, hogy mi itt a járás. Leraktam a csokrom, és követtem.

Ahogy beléptem a szobába, egy galamb ült a párkányomon, levéllel a lábán. Milyen ódivatú ez a galambposta. Beengedtem a kis állatot.  Letekertem a csomagot. Cristian. Gondoltam arra is, hogy kinyitom, és megnézem, mi van benne, de tudom, hogy akkor nagyobb büntetést kapok, amit valaha kaptam.

-          Nyisd ki – mondta a hátamnál lévő srác. -  Ki tudná meg? Varázslattal visszacsinálod.

-          De ha rájönnek?! – kezdtem kételkedni Dimitriben.

-          Ügyes lány vagy te. Tudom, hogy képes vagy rá.

Nem is tudom. Nem tudja milyen a varázstanács. Ez meg az ő pecsétjük.

-          Inkább leviszem Cris-nek, és majd ott kilesem.

Odamentem a testvéremhez. Mosolyogva átnyújtottam neki a kis cetlit, és elbújtam a szekrény mögött. Elkezdtem olvasni. A szöveg hologramként jelent meg a levegőben.

„Sophie bajban van. Árnyak jelentek meg a palotában. Az őr elmondása szerint Niall, és a csapata, de szerintünk csak téved. Tudod jól, hogy elzártuk őket, ahogyan apádat is. Siess!”

Majdnem hátraestem, mikor megláttam, az apa szót. Tehát él. Meg kell keresnem! Vissza akartam menni a szobámba, de mikor hátrafordultam valaki meglepett.